2010. augusztus 31., kedd

gyönyörű dalok



Kirúgjuk magunk alól a földet!


Megfulladok. Mint akit fejbe vertek döbbentem rá , hogy mi lett az életemből. Ahogy kell múlt a nap mikor elkapott egy fájdalmas érzés, egy rettegés, amit leírni nem tudok. Egy arc aki valaha mosolygott rám, egy hang aki szava számított, most magával ragadott egy pánik félelem, hogy magam vagyok. Csak én vagyok. Nincs többé, és soha nem is lesz olyan, hogy mi. Csak ő, és én. Ilyen az élet, ilyen mindenen átgázoló fájdalmas keserűség ami ellen tehet az agyunk, hisz hisszük, minden megoldható, de a testünk a szívünk még tiltakozik kicsit, még jelzi bizony ez fájni fog. Nem mint egy műtét, és nem mint ha bevered a térded, ez fáj, és sokáig nem múlik el. Miért is ha már elszakadtunk, miért ha már vége? Mert nem tudhatjuk belül legbelül mélyen mi zajlik. Csak tudjuk, hogy nagyon- nagyon fáj. Rettegés az élettől vagy a változásoktól? Vagy magunktól, hogy ez bizony legközelebb ha lesz egyáltalán olyan sem fog sikerülni. Kapaszkodókat keresünk ami megerősít, halvány utalást arra , hogy menni fog. Milyen könnyű meghozni egy döntést, és aszerint cselekedni, de mi van aztán? A nagy sötét semmibe lépkedek, és nem látom a jövőt. Nem látom a lehetőségeket, nem látok semmit, csak magányt. Erősnek lenni mindenért ami számít. Erősnek lenni mások helyett is, mert anélkül vége. Most merre tovább? Ki mondja meg mit tegyek ,hogy csináljam? Egy érzés a gyomromban ami azt sugallja oldd meg! Ez az élet! Oldd meg Lilla, és majd lesz valami. Csak ne félnék ennyire attól, hogy többé nem lesz semmi. Ne remegne a gyomrom a gondolattól, hogy ennyi volt. Azt hiszem velem van baj, és ha jobban magamba néznék láthatnám hol kell változtatni, de nekem ez nem megy. Nem látok mást csak valamiféle felfedezetlen világot a semmiben. Minden emberben megbújik a lehetőség a boldog kiegyensúlyozott egész életre, de úgy tűnik mégis van olyan aki képtelen megragadni az ehhez hozzásegítő lehetőségeket. Hol is rontottam, rontottuk el?
Azt hiszed egy életre szól, azt hiszed örökké ketten vagytok egy egész, és egy nap rájössz, nem az ő hibája, nem is a tiéd feltétlen, de már soha nem lesztek egy pár. Nem egészíti ki a mondataid, nem érti a fél szavakat, nem tudja mit jelent a mosolyod, vagy egy könnycsepp az arcodon. Két idegen lesztek egymás mellett, és ez az, pont ez amitől
telik a nap ahogy szokott, és fejbever egy érzés, hogy egyedül vagy. Vége. Sokáig húzódik, mert még visszacsinálnád, az öleléseket, a biztonságot, az érzést, hogy az életeden elkísér. Csak egy napra, csak egy percre vissza menni a múltba, és elkapni azt a pillanatot mikor rossz döntéseket hoztál, de lehetetlen.
Retteg a gyomrom, a szívem, retteg az egész lényem, RETTEG A MAGÁNYTÓL. RETTEG AZ ÚJRAKEZDÉSTŐL.
Életemben talán először, félek az élettől.