Vérző széttépett darabokra szakadt életek, szennyes mocskos emlékek, eltorzult világ, ez lenne minden ami belénk mar amíg élünk csak a fájdalom és a keserűség kísér minket . Menekülni lehetetlen ebből a beszűkült életből. Fekete felhők dermesztően hideg fagy a szívünket körülvevő határtalan fájdalom míg egyszer csak nem marad a semmi, és nem leszünk senkik. Marad a magány ami eltorzítja az érzékeinket. Semmi fájdalom, semmi érzés, nem marad szerelem, nem marad bánat és nem marad boldog pillanat sem mert a sötétség felemészt mindent. Valamikor a kezdetek kezdetén még ott volt mindenkiben az élni akarás, még volt miért élni, még volt mit tenni volt mire várni. Mára a csalódások egyszerűen felőrölték az érzéseket és csak lebegünk a semmiben , keresve azt az utat ahol még megtalálhatnánk az életünket. Nincsenek rózsaszín felhők, a szerelem pedig soha nem is volt. Nem kell, hogy szerelmi csalódás kísértse a lelkünket, elég csak nagyon- nagyon istentelen módon magányosnak lenni. A fájdalom marad az egyetlen érzés amit érzünk, de legalább ezt még érezzük. Ha meghallod azt a hangot összerándul a gyomrod, és a fejedben érzed a rettegést, miért kell fájnia? Miért nem élhet az ember csendesen, fájdalom, keserűség és félelem nélkül. hogy legalább annyi örömet kapjon az élettől, hogy nem fáj ha nem muszáj. Reggelek, nappalok, el nem múló, és némán elmúló életek. Ezek lettünk mi és ezzel még nincs vége semminek. Elzárva mindentől ülök itt és várom, hogy elmúljon az életem, visszafogom a vad vérem és várok csendesen, mert a láncom nem enged és nem menekülhetek , az utam elfogyott, a remények pedig mintha soha nem is lettek volna. Valamikor én is nevettem és olyannak láttam a világot, az életemet ahogy annak lennie kell ha az ember megszületik és ÉL:
Kamaszkori álmok, zene tánc, és nevetés, "szerelmek" csókok óriás vágyak , olyan szép volt az élet.
Nem lehet, hogy valami a felénél véget érjen, és ne legyen már sehogy sem tovább.
Az érzés mint a Titanicon, ha látod , hogy a hajó sűjed, de pontosan tudod, hogy leszállni nem fogsz tudni róla többé. Az egyetlen utad az óceán mélye.
Lehetetlen, hogy valami ilyen kilátástalanul érjen véget.
Ha visszanézek az életemre halálom napján nem lehet, hogy ne emlékezzem semmire csak egy napra a felnőtt életemből. Egy napra ami ismétlődik immár 10 éve.
A forgatókönyv ugyan az, a helyszín, és a szereplők néha változnak, de a történet marad a régi. Így nem lehet élni.
A horror filmekhez nem kell gyilkolni és vérezni, elég így élni.
Az, hogy erről tehet-e valaki, vagy ez volt megírva, és a megoldások a padló alá lettek söpörve nem tudom, néha szebb napokon érzem, hogy van megoldás csak még nem ismertem fel .
Nem is értem miért írtam, talán azért, hogy ha fiatal vagy, vagy annak érzed magad, vagy úgy érzed van még remény, ne kerülj ilyen helyzetbe vedd észre a hibákat, és menekülj az ilyen és efféle élettelen életből.
Megjegyzések