Elszakadás


Néha azon tűnődöm, hogy lehet , hogy némely ember a saját gondjait problémáit másokon, akár a számára oly fontos embereken vezeti le. A gondjaink a sajátunk, még akkor is ha átvitt értelemben van okozója, de nem hiszek abban, hogy mások hibáztatásával fognak megoldódni. Azt gondolnám így inkább fokozzuk a bajt. Az élete manapság senkinek nem egyszerű, és a lehetőségeink igen korlátozottak a problémák megoldására, jónak látszik inkább az összefogás, és empátia a számunkra legfontosabbak felé. Családok szakadnak szét anyagi okokból, a megoldásokat nem tudjuk zsebből kirángatni, az életünk egy zsákutca lesz ha hagyjuk, hogy magával sodorjon miket az elkeseredés.
Nem ismerem a megoldásokat, és nem osztanék tanácsokat. A véleményem az, hogy ha valaki a szerettein vezeti le a gondjait nagyobb csapdába esik mint ahol kezdte. Nem szólhat az életünk az anyagiakról, a gondokról , mert az egyensúlyt a szeretet, az apró mosolyok adják meg a létezéshez. Ha ez nincs, akkor minden szavunk minden tettünk a jobb létre hasztalan.
Elképzelem, hogy valaki alulról indulva még a kezdetekben egy nagy szerelemben megtalálja élete igazi célját, az első gyermeke mosolya, és kedves szava tudatosítja benne milyen szép is lehet az élet. Aztán az évek előrehaladtával mindaz ami a kezdetekben a boldogságot az életerőt adta határozottan terhessé válik, és pont az elképzelt lehetőségek útjába áll. Megküzdeni a mindennapokkal, és anyagi biztonságot nyújtani olyan teher amihez cél kell. Cél nélkül mindez valóban teherré válik , és csak erről kezd szólni minden. Ha mellette nincs meg az az egyensúly, hogy a kötelesség felett értük megtenni szeretném, a szeretet a gondoskodásban, akkor van vége a közös útnak azt hiszem.
Ki merre menekülhet?
Elkezdeni valamit örömmel, összefogással az egyik legjobb döntésnek tűnik, közös életet élni, és mosollyal ébredni valaki mellett erősíti a jellemet, és összességében erősebbé tesz mindenkit a hétköznapjaiban. Társ mellett magányosan, az anyagiaktól, mondjuk ki a pénz hiányától összekötve lenni, igazi kemény CSAPDA!
Ki merre menne ha tehetné? Nem lehet megmondani mennyire válik eggyé két ember aki hosszú évtizedeket tölt el a választottjával. Mennyire hasít ki az életből a tudatunkból egy darabot annak az elvesztése, akivel együtt jutottunk el életünk feléhez, és ha csak egy ideig is de egymásba kapaszkodva együtt nevetve, harcolva jutottunk el idáig. Vajon kell- e drasztikus döntést hozni a továbblépésre a sárba taposva az érzéseit annak, aki az évek alatt egy kicsit belőlünk lett, eggyé vált velünk. Minden házasságnak fájdalommal kell végződni, vagy be lehet látni láttatni, hogy ha valami nem működik annak addig kell véget vetni, míg nem alázzuk meg akit eddig szerettünk, akinek fontosak voltunk. Mi lesz aztán? Nem lehet tudni merre mehet tovább két majdnem középkorú ember aki az életét azzal a tudattal élte, hogy nem magányos, és soha nem lesz az. Lesz -e még bizalom a fájdalmas válás után bárki felé, tudunk- e valóban hinni abban, hogy van hozzánk illő ember aki mellettünk fog állni, és nem jutunk el megint eddig a fájdalomig.
Nehéz kérdések ezek, és valószínű mindenki a saját bőrén érzi meg aki ebbe a helyzetbe kerül, illetve biztosan sokat számít, hogy milyen formában ér véget egy hosszú kapcsolat.
Azzal kezdtem , hogy a fájdalmunkat másokon levezetni nem helyes döntés, és csak több fájdalmat szül. Nyilvánvaló, hogy ha egy kapcsolat labilissá válik az első dolgok amiért ez bekövetkezik a bizalmatlanság, a ki nem mondott szavak. Azok a szavak amiket kimondunk, de nem a társunknak szánjuk, hanem valaki egész másnak akivel erről nincs merszünk beszélni. A félreértések amiket nem beszélünk meg, vagy másokkal beszéljük meg. Az elhanyagoltság érzése, amitől biztosak vagyunk benne, hogy már nem szeret. Ez a folyamat sajnos a drasztikus bezártságig fajulhat mikor az egyik fél úgy dönt, ha maga nem talál megoldást, a remény is elveszett. Jön a durva sértegetés, az egymás sárba taposása, a problémák feldoppingolása, legapróbbaktól az igazi gondokig. Egy idő után még egy porszem is képes vihart kavarni.
Na ekkor kell döntést hozni, mert innentől be kell látni, hogy ami véget akar érni, az véget is fog. Az idő megy, az élet múlik, engedjük emberként élni akit valamikor oly nagyon szerettünk, hogy a kezébe tettük le az életünket.
Van olyan , hogy nem sikerül. Sajnos!

Megjegyzések

Unknown üzenete…
Nem tudok igazából mit reagálni erre mert ugye kitárgyaltuk a dolgot kávézás közben, de sajnos van ez így. De mucikám tavasz van nyílnak a virágok és ahogy a természet változik úgy változás rejlik az életünkben is. Vannak pillanatok amikor azt kívánjuk, hogy bárcsak örökké megmaradna az a pillanat nekünk, de sajnos ez nem alakul így talán pont ettől válik széppé az életünk, de változik minden mi is képesek vagyunk napról-napra így tenni a szokásos rossz dolgok mellett.Ha nem így lenne nem tudnánk most erről sem beszélni.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Örökké nem eshet.

Eltorzult valóságok