Teljes káosz...

Nem tudok aludni.
Különös érzések kavarognak bennem, kimondhatatlanok, és olykor úgy tűnik, reménytelenül nevetségesek.
Igyekszem össze szedni minden erőm, és bátorságom, hogy szembe nézzek az élettel, néha mégis olyan elképesztően nehéz. Választások elé állít a sorsom, mert az életem nem csupán az enyém, valahogy mindenki élete aki hozzám közel áll részese a döntéseimnek. Ez persze így normális, de vajon létezek-e még én ebben a nagy összekapcsolódásban? Mit is jelent az, hogy emberi kapcsolatok családon belül. Mindenki azt gondolja tudja nekem mi a jó, vagy épp úgy érzi ami nekem jó az neki nem felel meg. Félek. Tele vannak a döntéseim félelemmel, attól tartok megbántok embereket azzal ha a magam érdekeit nézve élem az életem. Kamasznak azt hittem önző vagyok, most meg lassan rá kell jöjjek, hogy mást sem teszek mint mások érzései szerint élek. Ha az én döntésem nem felel meg valakinek, változtatok rajta, csak, hogy ne bántsam meg az ő érzéseit. Akkor ez most, hogy is van? Függök mindenkitől akinek valaha köze volt hozzám, vagy csupán azoktól akikre kihat a döntésem. Miért hiszi mindenki azt, hogy attól ha valaki anya lesz vagy épp egy ex feleség, onnantól dönthetnek az élete felett. Nincsenek bíráim, nem követtem el helyrehozhatatlan bűnöket, éltem a lehetőségeimhez képest az életem, és most szeretném jól élni. Igazán , és kicsit önzőn jól. Boldog szeretnék lenni. Olyan boldog amiről eddig talán csak legmélyebb álmaimban álmodtam. Nem menekülni akarok az életem elől, épp csupán megragadni, és érzeni. Érezni az életet, és ha nehéz is, ha kemény is, boldogan élni. Lehet az, hogy kizárjak mindenkit a döntéseimből? Lehet az, hogy szembe nézve a következményekkel olyan döntéseket hozok amik tán kihatnak másokra is, de boldoggá tesznek engem? Ezzel együtt az én szempontom szerint boldoggá azokat is akiket szeretek. Félek a következményektől. Be kell valljam félek attól, ha az elkövetkezendő fél évben a saját fejem, szívem után megyek annak visszafordíthatatlan következményei lesznek, olyanok amik sok embernek okoznak majd fájdalmat, beleértve engem is. nagyon úgy tűnik- e pillanatban, hogy a boldogságom felé nem egy jól bevált kitaposott ösvény vezet, hanem valami nagyon sötét, és fájdalmas út. Csupán az a baj, hogy elegem van abból, hogy mások érzései szerint mérlegeljem az életem. Miért is írom ezt le mind? Valahogy tisztába kell jöjjek vele mennyi erő van még bennem, és azt remélem így majd megértem valójában mit szeretnék még.
Egy valami teljesen világos, azt akarom, hogy hagyjon végre mindenki élni engem. Azt akarom, hogy ne zsaroljanak, bántsanak ne akarjanak korlátok közé szorítani, és engedjék meg végre, hogy szabad akarattal rendelkezzek a saját életem felett. Elegem van abból, hogy bármerre nézek falak vesznek körül, és ha résnyire ki is jutok jön valaki, és visszataszít egy olyan légkörbe ahol megfulladok. Igenis jár nekem a hátralévő életemre a boldogság, és ha tetszik ha nem harcolni akarok érte. Tűnjenek el a rémálmok a fejemből...Miért van az, hogy a legszebb pillanatokat is megmérgezi a félelem, hogy minden olyan lesz mint volt. Sötét, szomorú, fájdalmas, kilátástalan. Istenem ha tehetném ...
A sok gondolat a fejemben mégsem elég a megoldásokra. Nem lettem okosabb, csak talán még egy kicsit kétségbeesettebb mint eddig voltam. Pedig vannak válaszok, csak az erő, és a bátorság hiányzik. Van egy felkavaró érzés bennem, vajon erősebb lesz mint a félelem? Meddig jut még el ez az én végtelen történetem? Úgy tűnik az élet valóban nem egyszerű. Választások elé állítva, döntéseket hozni, mindezt úgy, hogy rettegünk a következményektől, de ha nem tesszük meg nem marad más, csak a szenvedés. Megfulladok az érzésektől, a gondolatoktól, és a félelemtől.