Rég nem írtam, és nem azért mert nem lett volna miről, sokkal inkább mert olyan sebességgel zajlott az élet, hogy nem tudtam miről írhatnék.
Elvégeztem a dajka képző tanfolyamot.
Ez tavaly történt, és igazán felemelő érzés volt tanulni is, érezni ahogy újra töltődik az elmém, ahogy szembe jön velem az az érzés amire mindig vágytam. Olyat tanulhatok, ami érdekel, amit mint a szivacs szívok magamba, mert számít nekem. Most persze sokan gondolhatják, hogy nem is olyan régen még általános iskolával lehetett érvényesülni ebben a szakmában, és igen nem olyan rég még a dadus az volt, amit a név takar. A kedves pót anyuka, segéd mami, aki az óvónénivel karöltve igyekszik támasza, segítsége, tanára , lenni az apró embereknek akik elindulnak otthonról a világ felé. A világba, ahol majd egyszer egyedül kell boldogulni, ahol az első lépések igenis számítanak. Ahol fontos, hogy az ember aki a segédkezet nyújtja szívből, és gondosan tegye. Ebben a korban minden botlás csupán apróságnak tűnik, de felnőttként ha tudnánk mit keressünk a múltban azt is pontosan tudnánk, hol botlottunk meg segítő kéz nélkül.
Dajka.
Biztosan mindenki tudja mit takar a feladatkör. De sajnálom, nekem valahogy nem azt jelenti amit manapság jelent. Nagy bánatomra a tanulás végeztével szembe találtam magam azzal a ténnyel, hogy megint túl sokat álmodozom. Ma a dadus dolga nem mindenhol a szép feladat amit fent taglaltam. Sokat panaszkodnak az általam ismert óvodai dajkák, hogy a feladatuk sokkal inkább a takarítás sem mint a valódi számomra oly régen áhított dajkaság. No de mindegy , hisz ha ez van hát ezt kell szeretni, és én ezt is szeretném, ha persze volna hol. Sajnos munkalehetőség ebben a szakmában sincs. Pár hete találtam egy hirdetést ahol a dadust kerestek, de sajnos tőlem kívül álló okokból nem sikerült az állást megszereznem. Olyan gyermekek közt dolgozhattam volna, ahol valóban szükség lenne a segítségre. Csodálatos lehetőség, ami elszállt egy pillanat alatt. Kesergek miatta, de elfogadom a tényt ez nem sikerült.
Tanulni tovább. Beszívni még több tudást abból ami olyan rég érdekel amiből úgy érzem minden kevés. Tanulni... de mit?
Érettségi.....
Na az nincs. Nyolcadik után 1986.. Magyarországon ezer munka lehetőség, akár iskola nélkül is csak becsülettel dolgozz az majdnem mindegy hány éves vagy. Szabad akarat 15 évesen :D Na az volt. Szabad akarat, és én dolgoztam. Sokat. Tanulni? Azt nem. Érettségi? Az nincs. Meg tudnám-e csinálni? Hát fogalmam sincs, mert őszinte leszek, nem merem megpróbálni. Tele van a fejem tanulni vágyó agysejtekkel, tudom, hogy kitartó vagyok, és kíváncsi, és akarok mindent ami ebben a témában kimaradt, de az akadály.... matematika. Ismerős igaz? Úgy gondolom az emberek egy része zseni ebben a témában a másik fele valahogy elboldogul, és még vagyok én, és a hozzám hasonló rémült humanoidok akik képtelenek a témában egy épkézláb megmozdulásra. Valaha nem érdekelt, nem értettem, nem tanultam, most bármit megadnék , hogy csak egy fél oldal érthető legyen egy negyedikes matek könyvben. Éretteségi? Hát ezért nem megy. Tanulás. Mindent amire vágyom elválaszt tőlem egy érettségi bizonyítvány. Dajka, Családi napközi vezető, Bébiszitter, még tovább tovább, de nincs tovább. Ami ebben a témában elérhető az a gyermekpszichológiai asszisztens képzés. Tudás lesz mögötte, de az igazolás mit sem ér a szakmában. Elakadtam. Többet akartam, és zsák utcában vagyok. Varró tanfolyam. Mert a dadusok tudnak varrni, ruhát készíteni, és édes plüssöket gyártani. Varrótanfolyam, hogy a gyermekeim igazi anyu gyártotta ruciban lejthessenek . De ezen felül még mindig ott a kérdés, és ha valaki esetleg tudja a választ szívesen fogadom. Hogyan tovább?
Megjegyzések