Pár hónappal ez előtt egy gyermekkori ismerősöm öngyilkosságot követett el.
Nem gondoltam akkor, hogy az én amúgy kusza, és érzékeny lelkem miként fog reagálni erre, de elég hamar kiderült, hogy nem hagyja szó nélkül.
Az első alkalommal mikor át kellett gondolnom valójában mi történt, rájöttem az életemmel összeegyeztethetetlen a halál. Persze tudom, hogy ez valójában nem egy olyan valami ami az én extrám lenne, de itt főként az efféle elmúlásról van szó. Nagyon úgy tűnik, hogy 1976-ban az apám is ezt tette, és bár kicsi voltam még, szerintem mégis mély nyomot hagyott bennem a dolog.
Az élet számomra fontos. Az én hitem azt mondja nekem, hogy a lelkünk örökkévaló, és ha már a testünk nem bírja tovább , a lélek tovább vándorol. Hiszek ebben. Hiszek a halhatatlan lélekben. Ettől függetlenül a jelenlegi életem még ha néha borzasztóan nehéz, vagy fájdalmas is volt, fontos nekem. A családom a barátaim, a gyerekeim.
Mi köze ennek a pánikhoz? Nagyon is sok köze van hozzá. Életem első felében semmitől nem féltem soha!(pedig lett volna mitől ) Soha egyetlen egyszer sem féltettem az életem. A legidősebb lányom születésével fontos emberré váltam a világban és akkor ez ott megváltozott. Úgy éreztem szüksége van rám. Kellek neki, hogy biztonságban legyen, és bár sokat hibáztam életemben ez az érzés nem múlt el. Ez küldetés :) vigyázni arra aki számomra a világon a legfontosabb . Persze sokszor nem sikerült. De nem tudom kiverni a fejemből, hogy emiatt szükség van rám. Így hát féltem az életem. Nem magam miatt, én tudom, hogy az élet átmeneti állapot. De ki fogja a legkisebbet megóvni? Mindig csak annyi időt kérek , hogy megerősödve engedhessem el a kezüket.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy ez ennyi. Imádom az életet, és gyűlölöm a sok kuszaságot a fejemben. Nem tudom hová tenni a felfoghatatlan történéseket, vannak lezárt szobák ahogy írtam, és az rendben is van, de mi van azokkal amik nem kerültek oda? Miért cipelünk dolgokat amiknek egy polcon sincs helye. Nem értem honnan jön a félelem, ha nincs mitől félni, és nem értem miért nem tudom őket eldobni ha nincs szükségem rá. Nem értem mialapján dől el, hogy van aki csak átnéz a dolgokon észre sem veszi őket, miközben mások halálosan félnek pár érzéstől és legszívesebben ordítanának, hogy legyen már végre elég. Azt javasolták nekem ha már van hová írjam le. Leírom, de mit??? Hogy néha rettegek és nem tudom mitől? Hogy ezek a dolgok a fejemben érzések és nem szavak. Nem állnak össze gondolattá. Igen talán ez a baj!!! NEM ÁLLNAK ÖSSZE GONDOLATTÁ. Ha tudnám, hogy mi az ami ilyenkor a lelkem felkavarja, beszélhetnék vele, róla. De ez csak egy Obscurus :) hogy J. K. Rowling- tól kölcsön kérjem a kifejezést. Ez az! Valami ami összeáll, kivetül, érzéseket kavar, sötét, és elsöprő. Valami megfoghatatlan kivetülése annak a valaminek ami nem mutatja meg magát.
Pánik... Nem pánik ez, hanem düh. Az érzések kavalkádja ami összeáll, hogy fullasztóan ki akarjon törni, mindegy milyen élethelyzetben. Félő mi lesz ha megteszi, így az ember befolytja, és visszanyomja. Hallgass érzés amíg bírsz, mert ha kiengedlek az mindent elsöpör majd, és még a végén bezárva találod magad, magányosan napfény nélkül egy helyen ahol nem kérdezi senki ki vagy, mi bánt miért van felkavarva a lelked. Csak rád nyomják az újabb bélyeget. /beszámíthatatlan/. Nem mondom, hogy miután ezt leírtam könnyebb lett. De legalább megfogalmaztam valamit amit eddig még soha. Nem értem mit mond nekem ez az érzés. Nem tudom, hogy mit akar tőlem.
Nagyon örülnék ha szólnátok amennyiben nem vagyok egyedül. Nem kell a kezemet fogni, csak tudjam , hogy vajon ebből merre kellene elindulnom.
Megjegyzések